FC Bayern München – Borussia Mönchengladbach 0-1. Önmagában már ez a mondat megérne egy misét, de mégsem ennek a mérkőzésnek az elemzésével szeretném koptatni a billentyűzetem. Jóval korábban szerzett sebekről van itt szó, amelyek újra és újra kiújulnak, de valamiért nem tudjuk orvosolni, csak maximum leragasztani, elfedni őket.
„Befoltozva a bőrgatya, kezdődhet az új idény”, olvastam a világhálón még a szezon előtt pár nappal. Erre én csak annyit reagáltam, hogy „ástunk egy gödröt két talicska földnek, kezdődhet az új idény”. Kár lenne az első forduló után temetni egy olyan csapatot, amelyet úgy hívnak, hogy FC Bayern München, szó nincs erről. „Előrefelé kell tekinteni”, halljuk mindig a vezetőktől és a játékosoktól, minden egyes kudarc után, minden egyes elveszített csata után. Fájó, de mi átlagszurkolók nem tehetünk mást, csak bízunk benne, hogy valóban összekapja magát a gárda, és hűek lesznek a rájuk varrt trikóra, amely azt a bizonyos címert viseli. Azt a címert, amelynek legendája van, amelyről „soha fel nem adom”, „küzdök az utolsó pillanatig” szavak jutnak először eszünkbe.
De miért nem tehetünk semmit? Miért van ennyire elnyomva a 12. ember, az átlag szurkoló, miért kezelnek minket Niemandként. El kell azon gondolkozni, hogy több százezer ember szórakoztasson egy csapatot, vagy fordítva. Minket miért nem hallgatnak meg soha egy mérkőzés után, és miért legyintenek ránk a „nagyok” odafent. Miért nem szabad kifejezni nem tetszésünket egy játékos iránt, amikor maga az elnök is megteszi, noha pont neki nem illene.
No de kanyarodjunk vissza a tényekhez, a több mint 40 millió elköltött Euróra, a beígért belsővédőkre, a kiásott gödrökre, a saját magunk által okozott sebekre, a saját bőrgatyánkon vágott foltokra. Hans-Jörg Butt és Thomas Kraft személyében két nagyszerű ember, és két nagyszerű kapus őrizte a hálónkat még a tavalyi évben. Hans-Jörg Buttot mondván, hogy öreg másodpercek alatt elkaszálták, csakúgy mint anno Luciót, Zé Robertót, vagy éppen Mark van Bommelt. Thomas Kraftnak sem kellett több egy bakinál, és máris Berlinben tért magához. Dobtunk egy bombát a saját kapunkba, majd betemettük az árkot. Sportszakmai szempontból talán a világ legjobb kapusa érkezett hozzánk, de mindenki ismeri a körülményeket, ami szerintem hosszútávon rá fogja nyomni a bélyegét az újdonsült hálóőrünk teljesítményére (persze ez elég szubjektív, valószínűleg sokan nem így gondolják).
Érdekes, merész, ám talán mégis ez volt a legkézenfekvőbb megoldás a kapusgondok kezelésére, amik egyébként nem feltétlen voltak, de mi kezeltük őket (előbb kivágtuk, majd befoltoztuk). A legfőbb probléma, hogy vezetőink csak addig a mondásig jutottak el, hogy „végy egy jó kapust”. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a pénztárca kiürült, hiszen mint látjuk, van mit elszórni. Miután egy orosz és egy katalán csapat megalázott minket egy éven belül kétszer, én csak azt várom, hogy valami változás történjen ott hátul. Hátul, vagy magában a rendszerben, vagy nem is tudom én miben. Nem csak erről a két mérkőzésről van szó, bár önmagában ez is egy óriási jel, hanem a hétről hétre látottakról. Zsákszámra kapjuk a gólokat, kiscsapatoktól- nagycsapatokig, barca ifitől- Borussia Mönchengladbachig, az megy át rajtunk, akinek épp kedve van.
Mindezek tudatában ülök le minden egyes találkozó elé, és imádkozok, hogy egy Mainz épp ne szedjen szét minket. A legborzasztóbb az egészben, hogy akik tehetnének ez ellen, ők is ugyanezt csinálják. Jerome Boateng személyében 2007 után sikerült először egy épkézláb játékost igazolnia a vezetőinknek arra a bizonyos instabil pozícióra. No persze addig is jöttek mentek emberkék, példának okáért a világ egyik legjobb belsővédőjét adtuk el két forintért. Lehetne egy regényt írni a Mats Hummels féle transzferről is, de nincs értelme, hiszen semmit nem tudunk már tenni, és akkor sem tudtunk volna. A hangunkat nem emelhetjük fel, nem beszélhetünk, ne csináljunk semmit, csak próbáljuk meg élvezni, amit fiúk produkálnak a pályán. A produkció azonban nagyon rapszodikussá vált mifelénk. Akár csak az álmos hegymászó, aki elindul, métereket mászik, elfárad, majd megpihen, elalszik, és visszaesik oda, ahonnan indult.
A védelmi gondok mellett a falkavezér hiányában látom a további problémák gyökerét. Nincs aki terelje a nyájat. Nincs pásztor, de még csak a kutyája sincs jelen. Emlékezzünk csak a közelmúltról Effenberg – Kahn, vagy éppen Kahn – van Bommel duóra, később már csak a holland volt, de legalább ő ott volt vezérnek. Most már ő sincs. Ezt az űrt egy 170 cm magas, roppant szerény emberrel próbálják betöltetni. Még ő maga sem hiszi el, hogy ő a hajó kapitánya. A hajóé, amelyet abban a pillanatban, hogy elhagyta a kikötőt, neki kellene kormányoznia, ugyanis onnantól kezdve hiába kiabálnak bármit is a partról. Számomra elképzelhetetlen, hogy Philipp Lahm valaha is csúnyán nézzen bárkire a fedélzeten. Pedig ez lenne a dolga, főleg mostanában. A szálak azonban túl nyúlnak a baloldali védőnkön, ugyanis ezen lehetne módosítani, minden egyes partraszállás után. Van még idő igazolni, van még idő változtatni, de egy ideje az az érzése az embernek, hogy ez nem fog változni. Egyszerűbb kibújva a felelősség alól edzőt cserélni, és rákenni mindent, amit csak lehet.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egy kezemen sem tudom már megszámolni hány trénerünk volt 3-4 év alatt. Pont azok az erények kezdenek elveszni, amik miatt mindig is istenítettem ezt a csapatot. Ez az egység, hogy mi soha nem FC Scholl, FC Kahn, FC Effenberg, hanem FC Bayern München voltunk, amelynek volt egy nagyszerűen működő átigazolási politikája, egy nagyszerű edzője, menedzsere, kerete. Ez az egység azonban kezd megbomlani, kezdenek a csapat szurkolói is átesni ezen a változáson. FC Robbery-nek szurkolunk, hogy varázsoljanak, hogy csináljanak egy nagyszerű cselt, amit majd milliók néznek az interneten. Hova tűntek azok a játékosok, akik nem magukért, hanem azért a piros mezért játszottak. Három embert nem tudok mondani a hétvégi kezdőből, akikre igazak ezek a jelzők.
Korábban mindig voltak fekete bárányok a csapatban, de nagyszerűen kiegészítették egymást a pályán, mostanra azonban a sok fekete bárány között örülök, ha meglátom azt az egy szerencsétlen fehéret, amely egyedül próbál meg valamit tenni a nyáj érdekében (és akkor még mindig nincs sehol a pásztor). A keretünk legtöbb tagja sztárként éli életét, világsztárként. Világsztár és világklasszis fogalma között nem tudnak különbséget tenni. Egyik héten elkápráztatnak minket, majd a jövőben ismét egy gyenge előadással rukkolnak elő, ugyanis ők sem éreznek már felelősséget. Vereség ellenére milliók a zsebben, úgysem fog tenni senki semmit ez ellen. Megbontani nem fogják őket, mert a szurkolók a varázslatra vágynak, és nem lehet ekkora árral szembe menni. Pedig vannak még igazi Bayern erényekkel átitatott játékosok a keretben, de sajnos legtöbbször csak a két kapu mögött mutatkozhatnak. Hiába bizonyítják, amikor pályán vannak, hogy szükség van rájuk, és jól megy velük az együttesnek, amikor lehetőség van rá koppannak a padon.
A VIP páholy az a bizonyos három tagja valószínűleg jót kacagna ezen a pár soron, de ezek akkor is előttünk vannak, és roppant frusztráló, hogy nem tehetünk ellene semmit. Látjuk a zsákutcát jelző táblát és mégis elindulunk azon az úton, majd a végén mindig koppanunk. Persze mindig felkelünk és előre tekintünk „hiszen még 33 forduló vissza van”, de ameddig nem nézünk kicsit vissza, és tanulunk a hibáinkból, addig kár fejetlenül előrerohanni. Minden zsákutcából van kiút, csak meg kell fordulni.
Zárásképpen idézném kollégámat, aki becsületre méltóan nyilatkozott a mérkőzés után, és azt mondta „hogy ezt a csatát elbuktuk, de a háborút még nem”. Próbálom én is ezzel betemetni a saját gondolataimat, és azt az apró hangot, ami mindig csak ugyanazt ismétli: „nyerünk még csatákat, de ha így folytatjuk, biztosan elbukjuk a háborút”.
